12. Esély

12. Esély

Hogy tényleg eltört e a karom? El hát. Ha ott, akkor, nem éreztem volna akkora fájdalmat és döbbenetet biztos kikaparom Cheryl szemét. Itt a nyakunkon a vizsga, és ha addigra nem jön helyre a kezem, automatikusan bukok. Szerencsére a barátaim mellettem vannak, nem hagytak túl sok időt arra, hogy a jövőmön aggódjak. A keddi napot kihagytam, és Max is úgy döntött, beteget jelent, így az egész napot vele töltöttem. Meglepően nyugodtan éreztem magam mellette. Először mikor a kórházba kettesben maradtam vele, féltem, kínos lesz, amiért tudom, hogyan is érez irántam. De nem hagyta, hogy ez közénk álljon. Láthatóan, őt nem érdekli a sok pletyka, amit terjesztenek rólam, mi szerint több pasit hülyítek egyszerre.
A kórházból hazakísért, ezek után, ahelyett, hogy hazament volna, leült velem a nappalinkban és megnézett velem egy filmet. Aztán még egyet. És még egyet.
Hajnali kettőkor ébredtem meg a kanapén betakarva, a vállára dőlve. Azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok. Fáradtan, és pislogva néztem körbe, majd megállapodott a tekintetem Maxen. Mosolyogva figyeltem, ahogy valami hihetetlenül kényelmetlen pózban alszik, csak, hogy én kényelmesen elférjek. Minél többet néztem annál inkább rádöbbentem, hogy bár régóta ismerem őt és a fiúkat, egyikkel sem töltöttem tartalmasabb időt, főleg nem kettesben. Alex ez alól kivétel, akivel szörnyen komplikált, és paródiába illő kapcsolatunk, a véletlennek köszönhetően kezdődött el. Családi veszekedés, válás, a húg elszökik, és az ügyes Cameron megtalálja, hazaviszi. Ehhez még hozzátartozik, hogy a húga, fél évig csak nekem volt hajlandó megnyílni, ennek köszönhetően egy idő után, állandó átjárásom volt Hanson lakásba. Így nyilván ezek miatt közelebb kerültem Alexhez. Éljen Rosie Hanson!
Bármilyen szemszögből nézem, vagy bármennyire próbálom komplikálni a javamra, be kell vallanom most már magamnak is, hogy sosem adtam esélyt arra, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Egy dög vagyok.
A remek megállapítások, amiket a hajnali órákban fedeztem fel, igazán nem voltak hasznomra mikor már a saját ágyamba próbáltam visszaaludni. Így több órányi forgolódás utána, az ébresztőt kikapcsolva, egyszerűen, lesétáltam a konyhába és a béna kezemmel reggelit készítettem mindkettőnknek. Hiába próbáltam a lehető legnagyobb zajt csapni, a kanapénkon már reggelre eldőlt Maxet sehogyan sem tudtam felébreszteni, így maradt a másik kissé kellemetlenebb módszer. Odaálltam mellé és fogjuk rá finoman megpaskoltam az arcát, mire riadtan pattant fel a kanapénkon. Nagy szemekkel nézett rám, majd a szeme átsiklott a kezemben lévő tányérra.
- Jó reggelt. - Köszöntem neki mosolyogva, kezébe adva a tányért. - Itt a reggelid.
- Jó…reggelt…- Rekedt mély hangján hallani lehetett, hogy tényleg csak akkor ébredt. - Köszönöm.
Végül csak-csak elmosolyodott. Már a második harapásnál tartott mikor hirtelen megdermedt.
- A szüleid? - Kérdezte félénken, ami kissé megmosolyogtatott, úgy tűnt tart a szüleimtől. Amit teljes mértékben meg is értek, sznobság, sznobság hátán.
Sóhajtva leültem a kanapé másik végébe, kezemben a saját tányérommal.
- Elutaztak, üzlet…
- Testvéred? - Felvont szemöldökkel nézett rám, szerintem el sem hitte, hogy megúszta, a bealvást. Hm… Neki sehogy sem állt, olyan jól, mint Aaronnak… Aaron…
Max az arcom előtt legyezve térített vissza.
- Mi…öhm…gondolom a haverjai kollégiumi szállásán maradt, befizetett egy estére. Az is lehet, végre becsajozott.
Egy gyatra, hm… után a beszélgetés nem folytatódott tovább, inkább a gondolatainkban voltunk elmerülve, és csak csendben elcsámcsogtuk a reggelinket.
Reggeli után, átöltöztem, Max pedig elindult haza, hogy ő is lefürödjön, és tiszta ruhát vehessen fel.
Elkísértem, egy darabig, korábban indultunk, legyen ideje visszaérni.
Csakis ezért fordulhat elő, hogy most itt ülök, egyedül, padra hajtott fejjel az osztálytermünkben. Kisebb szerencse, hogy nyitva voltak már a kapuk, és bejöhettem ebben a hidegben.
Mondtam már, hogy utálom a hideget?
- Kedden nem jön be, szerdán pedig idő előtt itt van. Hűha! - Majd kiugrom a bőrömből, úgy megijedek. A nagy csend után, Aaron hangja, hirtelen érint.
Nem emelem fel a fejem a padról, és még csak nem is válaszolok neki.
- Talán többet kéne feleltetnem téged… - Szólal meg újra, és erre aztán tényleg felkapom a fejem. Azért mert volt köztünk egy hiba, képes ilyen kicsinyes dologra? Nemet mondtam, ezért megbuktat. Aha. Ez viccnek is rossz.
- Akkor sem fogok lefeküdni veled, ha 6 évig egy huzamban buktatsz meg. - Szúrom oda élesen, és meggondolatlanul. Egy pillanatra megrökönyödik, értetlenül néz, majd mikor átgondolja a dolgokat, legalább három árnyalattal eltorzul az arca.
- Mégis miért buktatnálak meg? Azért mondtam, hogy feleltetlek, mert nem szóltál hozzám, ha feleltetlek, legalább beszélsz velem. - Felsóhajt, majd a hangját megemelve az asztalomra csap. - Az istenért Cameron nem megmondtam, hogy szeretlek?! - Dühös szavai számtalanszor megismétlődnek, és újrajátszódnak a fejemben. Jóleső érzés lepi el a mellkasomat, és a megfelelő szavakat keresve nyitom a számat a válaszra. De lesokkoltam. Nincs mit mondani. Ez a pasi rohadt édes. Szeretem.
- Tudom, hogy szerelmes vagyok. - Felállok az asztaltól, és közvetlenül elé lépek. Olyan közel, hogy érzem az illatát, amitől még jobban megszakad a szívem. - Tudom, hogy az vagyok…De nekünk szabad szeretni egymást?
- 8 év az semmi… - Kezd bele, de látja rajtam, hogy ezt most nem tudja elviccelni. Tudja jól, hogy nem csak a korkülönbségről van szó. Így újra felsóhajt, és kijavítja magát. - Nem, nem szabad…
Szomorúan elmosolyodom, egymás szemébe nézünk, és percekig csak nézzük egymást. Ó ne aggódj, egy és fél év, és rád vetem magam, akkor már nem leszel a tanárom. Jó ezt újra és újra átgondolva, majdnem hallattam egy sátáni kacajt, amivel pofátlanul szétcincáltam volna a pillanatunkat. De végül emiatt sem kell aggódnom. Aaron, óvatosan megfogja a begipszelt kezem, a zsebeiben keresgél, majd egy tollat húz elő, és a gipszre ír.

Örökké szeretlek - A.H.

Visszapattintja a tollat, és az ajkait beharapva édesen, megvárja, míg elolvasom.
- Egyébként, hogy van a kezed? - Kérdésére megvonom a vállam.
- Hazudnék, ha azt mondanám, rendben van. És Cherylt is meg akarom ölni még mindig. Semmi sem változott.
- Tudod, alig bírtam szó nélkül, hogy az igazgató, egy osztályfőnökivel elengedte. Olcsón megúszta. És még úgy is néz ki mintha csak én akartam volna figyelmeztetést adni, mint osztályfőnök.
- Sejtettem, hogy így lesz…de ettől még nem tudom megcsinálni a vizsgát.
- El tudod majd táncolni…
- Mégis, hogyan? Fél kézzel nem megy…
- Akkor megváltoztatjuk a koreográfiát, így majd tudod óvatosan gyakorolni, és mire a vizsga lesz, már gipsz nélkül eltáncolhatod.
- Megváltoztathatod, a vizsgatáncot? - Csillogó szemekkel nézek rá, ha nem tévedek ez egy esély, hogy ne bukjak meg. És mindezt azért mert… - Miért is tennéd meg értem?
- Még csak véletlenül sem azért mert, esténként nem tudok elaludni, hiszen rád gondolok… - Viccelte el újra, de megráztam a fejem mire ő összeszedte magát. - Nos azért mert sajnos a diákom vagy. Az osztályfőnöködként én egy második… - kicsit megakad. - Öhm…apa….féleség…vagyok… Jó ez furán hangzik miután megcsókoltalak…de érted. Az osztályomban egy gyereknek eltört a karja, és én mindannyitoknak jót akarok. Jó talán Cherylt aki bántott, és Davidet, esetleg Alexet nehezebb kedvelni, mivel nem tudok nem versenytársként nézni rájuk. Szóval… - A hajába túr, én pedig mosolyogva nézek rá. Ennyit beszélni, még egy huzamban nem hallottam. A menő Aaron Hyde, zavarba jön attól, amit mond. Francba, hogy ilyen édes.
- Ez esetben köszönöm. - Közelebb lépek hozzá, még amennyire tudok, mert amúgy is kevés hely maradt kettőnk közt.
- Nem megy ez nekünk… - Suttogja. Nem, nem tudok távol maradni tőle. A pokolban égek el. Ennyi bajom legyen.
- Jó reggelt! - Na ez sok. Mára már másodjára lepnek meg. Sasha szokásos vidám, csengő hangján köszön. Ellépek Aarontól és Sashához fordulok, hogy megöleljem.
- Hát ez kínos… - Sziszegi Aaron halkan, mire Sasha felnevet.
- Dehogy az! - Ezt imádom Sashában. Profi benne, hogy csináljon úgy mintha semmi sem történt volna. Eltol magától és a kezemet végigmérve, aggódva rám néz. - Hogy van? Nagyon gáz?
- Túl élem. Köszönöm, hogy megvédtél, nem is tudtunk azóta beszélni…
- Már elnézést, de honnan tudod? - Kap észbe Aaron, aki felvont szemöldökkel a padot támasztva, pásztáz minket.
- Tudja nem volt nehéz kitalálni. - Sasha válaszára, Aaron nagy szemekkel, bólogatva elfordul, és úgy dönt, nem száll vitába a barátnőmmel. A fejét fogva leül a tanári asztal mögé és csöndben, a papírokat kezdi átolvasgatni. Ahogy ismerem, pont leköti a figyelmét.
- Ú ráírhatok én is! - Sasha kap a lehetőségen, és már keresi is a tolltartóját, hogy valami igazán értelmeset írjon a törött végtagomra. Ahogy szokás ez. J
Nemsokára rá, elkezdtek a diákok beszállingózni az iskolába és a termekben is. Megérkeztek a Wayne ikrek, Cory és a fiúk, Sam Taylor szerdához képes szokásosan toppon volt. Ázsiai származású osztálytársunk, tökéletes géneket örökölt, így az osztály, sőt az iskola egyik legszebb diákja volt. Mosolyogva köszöntött, átölelt, jobbulást kívánt, és külön a kérésemre koreaiul írt a gipszemre. Remélem nem hasonlót, mint amilyenekkel a fiúk akartak szívatni. Persze amikor meg nem engedtem nekik, akkor csalódottan lehurrogtak, hogy elrontom a bulit.
Csengetésre szinte mindenki megérkezik a terembe. Szinte. Max és Cheryl nem jöttek. Aaron visszarendezgeti a papírjait és felállt az asztaltól. A karórájára néz, majd köhint egyet.
- Mindenki megérkezett?
- Nem Mr. Hyde! Max és Cheryl hiányoznak. - Jelenti Blair. Szinte abban a pillanatban Max fut be. Lihegve megáll, az ajtóban, elnézést kér a késésért, Aaron pedig válasz kép biccent, hogy nyugodtan üljön le. Max a padja felé siet, s mikor elhaladt a padom mellett összemosolygunk. Sose késett még.
- Jó reggelt mindenkinek. Cherylt ne várjátok, valószínű nem mer bejönni az órámra, viszont örömmel látom Alex Hanson ma úgy döntött megtisztel a jelenlétével. - Az osztály felnevet, úgy látszik mindenki elkönyvelte ezt egy jó kapcsolat kezdetének.
- Ez csak természetes tanár úr. - Szól mögülem Alex, Aaron pedig akarata ellenére elmosolyodik.
Így Maxel kibővülve megkezdi az órát. Ami szinte elröpül. Hiába a dupla óra, ha az is túl gyorsan megy el. Szomorúan veszem tudomásul a második óra végét jelző csengőt, Aaron pedig az osztálytól elköszönve, már el is tűnik.
A nap közepére az eső is elered, de ma különös módon a mi társaságunkra nem nyomta rá a bélyeget. Ebédnél a szokásos asztalunkhoz ülök Sasha és Max közé. Cory épp valami kihagyhatatlan alkalomról mesél Alexnek, amin mindannyian jót nevetnek. Észreveszem, hogy Max sokszor néz felém, én pedig az utolsó alkalmat megelégelve, incselkedve meglököm a vállammal, hogy hagyja abba. Így végül különcködve ketten más témákba kezdünk. Egészen Ronnie és Adam érkezéséig, szünet nélkül, be nem áll a szánk. A jókedv ragadós.
Valahogy megérezve, hogy Ronnie közeledik, feléjük tekintek és a falat majdnem a torkomon akad. Ronnie, ma sem néz ki másképp, nem változott meg a külseje, ahogy Adamnek sem. Csupán annyi változott, hogy egymás kezét fogva lépkednek, és ez nekem valahogy kimaradt. A többiek furán néznek rám, ahogy köhécselni kezdek, persze ők nyilván képbe vannak.
- Azt hiszem valamiről csúnyán lemaradtam. - Nézek legjobb barátnőmre, ahogy Adammel velünk szemben az asztalhoz helyezkednek, és mosolyogva összenéznek.
- Tudod, amikor pénteken nem találtuk meg Ronniet. Na, együtt tűntek el. - Köpi be azonnal őket Sasha.
- Nem gondoltad, hogy ezt meg kéne osztanod velem? Már nem vagyok legjobb barátnők? - Kérem számon, felháborodottságot tettetve.
- Sajnálom, hétfőn amiatt a ribanc miatt, el kellett napolni a bejelentést. Utána akadt nagyobb gondod. - Na, igen. Nem igazán hagytak aznap teret nekem.
- Örülök nektek. - Átnyúlok az asztal fölött a sérült kezemmel, és gyengéden már amennyire lehetséges megszorítom a kezét.
- Hékás ez meg mi? - Kurjant fel Ronnie izgatottan, mire mindenki felé néz. - Örökké szeretlek. A.H ??? A.H? Csak nem Alex Hanson?
- Úúú… - Csattan ki egyszerre az asztalnál ülő barátaimból, kétségbeesetten összenézek Sashával, ő aggódva néz vissza rám.
- Persze, hogy ő. Örök legjobb barátok. Örök Friend Zone. - Égeti, Cory Alexet, aki nem reagál, mivel velem van elfoglalva. Összeszűkült szemmel méreget. Az asztalnál hárman tudjuk, hogy nem ő írta. De nem árul el. Észbe kapva, késve reagál Cory és a többiek piszkálódására. Így gyorsan lecseng az egész. Innentől maradok az evésnél. Örülök, hogy ezt ideiglenesen megúsztam. De meddig?
Órák végére igaz, hogy az eső eláll, de addigra mindenki agy halottként tolong a folyosón, hogy minél előbb hazajusson. Én és Sasha a tornaterem felé indulunk, megígérte, segít megtanulni, a koreográfia részeit, amikről lemaradtam.
Nem vészes mozdulatok. Könnyen megjegyezhetőek. Gyorsan betanulhatóak. De amikor az ember csak az egyik kezére hagyatkozhat, bizony a legkönnyebb mozdulatok is megizzasztják.
De túléltem. Így viszonylag nyugodt és békés nap után, megtanulva a koreográfiát, boldogan, és elégedetten lépek ki az iskola kapuin. Sasha, egyből a suli előtt várakozó Cory nyakába ugrik, bár alig 1 órája váltak el, hihetetlen hogy tudnak örülni egymásnak. Elmosolyodom magamban, megindulnék feléjük, de megpillantom Maxet. Cory kocsija felől sétál felém. Ahogy odaér, úgy érzem meg kell, hogy öleljem, amit meg is teszek.
- Van egy tippem, miszerint nem Sashára vártál ennyit. - Elengedem, és hagyom szóhoz jutni.
- Nem tényleg nem… - Mosolyog rám őszintén.
- Akkor csak erre jártál…
- Meglehet.
- Ó értem, akkor megyek is. - Teszek egy lépést hülyülve, mire ő visszahúz óvatosan.
- Jól van, miattad vagyok itt.
- Ó, ne, tényleg?
- Kérdezni szeretnék valamit… de kérlek, ne nevess ki, sőt ha nem akarsz, nem kell válaszolni… csak…
- Ki vele Clarke. - Sürgetem a vezetéknevén szólítva. Kifújja a levegőt, és megfogja mindkét kezemet, egyenesen a szemembe nézve.
- Camy, szeretném, ha barátnőm lennél. Szeretlek. - Döbbenet jár át, amit nem mutatok ki. Nem mondhatom, hogy váratlanul ért, de azt sem, hogy számítottam rá. A számat rágcsálva nézek rá. Ha valaki ismer eléggé, tudja, hogy ez a kérés most megizzaszt. Gyorsan barátnőmre pillantok, aki észrevétlenül jelez, hogy nyugodjak meg. Nem kell, hogy megkérdezzem, tudom, mire gondol. Ez lenne a reális lépés. Egy pasi, akivel nyugodt szívvel együtt lehetek. Ahogy mondja, szeret, és én sem vagyok közömbös iránta. De hazudnék magamnak, ha azt mondanám, nem gondolok többet Aaronra. Megbántani akarom Maxet? Nem azt sem.
A szemeibe nézek, látom, szinte visszatartja a levegőt. Elmosolyodom, és átkarolom a nyakát. Nem okozok csalódást.
- De csak ha te is a pasim. - Mondom, kissé idegennek érezve szavaim.
Max szívéről abban a pillanatban, egy kő esik le, és felbátorodva átkarolja a derekamat. Lágyan az arcomra simít, végignézve rajtam, végül tekintetével megállapodva az ajkaimon. Nem húzódok el, megadva az esélyt neki, hogy megcsókoljon. Amit nem szalaszt el. Közelebb húzva magamhoz, viszonzom a csókját, és megállapítom, hogy hihetetlenül jól csókol. Talán, ha Aaron azelőtt nem csókolt volna meg, azt mondanám ez a legjobb csókom. Egy olyan csók, amibe a legtöbb lánynak megremegne a lába.
Ez egy esély neki, hogy megismerjük egymást. Egy esély nekem, hogy túl lépjek a fétisemen.
Soha nem érdekelt egy velem egy korú sem. És amióta találkoztam Aaronnal talán rájöttem miért érzek így.

Ha eltévedtél, az eddigi szereplőket megtalálod itt:  http://tanar-diak-kapcsolat.blogspot.hu/p/szereplok.html