10. Herceg

10. Herceg

Ezek után nem tudok a szemébe nézni. Vagy bemenni az óráira.
Már józanul átgondolva legszívesebben megtapsolnám magam.  A pocsék alakításért, a lebukásért, és kínos helyzetek miatt, amibe saját magamat kevertem bele.
Életem legkínosabb pillanata lett hivatalosan is, a perc mikor a tanárom visszautasított engem, és félmeztelenül kisétált az ingjét a vállára dobva.
Amikor elterveztem, hogy elüldözöm magam mellől azt valahogy elfelejtettem, milyen hatással van rám. És a teste se utolsó.
Ezredszerre is megnézem magam a lánymosdó tükrében, és megismétlem a számtalanszor eljátszott ruhaigazgatásom.
Smink rendben. Nem látszik, hogy az életemet is kisírtam, ezalatt a fél óra alatt. A kisírt szememen a smink nagyon sokat segített.
Kifújom a levegőt, majd feltépem az ajtót, magabiztos léptekkel indulok vissza, mielőtt még meggondolnám magam.
A teremből kiszűrődnek mindenki kedvenc dalai, aminek én momentán örülök, mert így nem tudok a hülye gondolataimmal foglalkozni.
Ahogy, közelebb érek egyre tisztábban hallom a zenét, s mikor az lengő ajtó elé érek, már szinte olyan, mint ha bent lennék. De nem vagyok. Mert egy nyuszi vagyok. Nem a cuki fajta…inkább a sírós, morcos.
Ezt átgondolva, kicsit megfeledkeztem magamról, és mint egy bolond szemezek az ajtóval, képtelen vagyok mozdulni.
Utoljára kifújom a levegőt, és az ajtókarért nyúlok, hogy kinyissam az ajtót. De valaki a másik oldalról megelőz, és teljes erőből kiront, ezzel nagy lendülettel kibillentve az ajtó két szárnyát. Az utolsó pillanatban ugrok el, megelőzve, hogy a fejembe nyomja az egészet. Döbbenten nézek az emberre aki, még annyira sem figyel a környezetére, mint én. Gondolatban, már ezer beszólást kitalálok, és már ordítanám le, de nagy nehezen tudomásul veszem, hogy csak a barátnőm rontott rám.
- Jaj istenem, elnézést…Cameron?
- Sasha? – Felvont szemöldökkel nézek rá, ez az este kezd paródia gyanús lenni.
- Hol a fenébe voltál? Ronnieval téged keresünk egész este! – Lassan végigméri a ruhám és a sminkem, én meg magamban imádkozom, hogy ne vegyen észre rajtam semmi különöset.
- Összegyűjtöttem pár kínos iskolai emléket. – Jegyzem meg halkan, de azt hiszem, ezt nem tudja hova tenni. Nem túl sokat gondolkodik rajta, de a ruhámat tovább méregetve elmosolyodik, és a karomba bök.
- Camy, ez a ruha csodálatos! A tanárok mit szóltak hozzá? Kiakadtak? – Kezével belém karol, jelezve, hogy ha már megtalált, akár vissza is mehetnénk a bálra.
Végig gondolom, hogy találkoztam e egyáltalán tanárokkal, de az egyetlen tanár, akivel találkoztam, az rám mászott, tehát azt hiszem tetszett neki. Bár utána, sietősen távozott. Biztos a ruha volt az oka. Magamban elmosolyodom, hogy még ebből is poént gyártok, és nem bírok egyszer végre komoly maradni.
- Sikerem volt. – Sasha velem együtt elneveti magát, és így hála a barátnőmnek mindenféle megjátszás nélkül, mosolyogva lépek be a hangzavarba. Sasha azonnal a többiekhez vezet, ahol már Ronnie, és a három fiú, Cory, Max és Adam várnak minket.
- Na, megjött az elveszett fekete bárány is! – Cory széttárt karokkal üdvözöl, és amint mellé lépek átölel. Adam mosolyogva biccent felém, Max pedig kicsit sem feltűnően tátott szájjal végig mér.
- Azt hittem el sem jössz. – Ronnie csillogó szemekkel húz magához, hogy átöleljen ő is. Ez nem túlzás kicsit?
- Srácok, előbb itt voltam, mint ti! Én vártam rátok! Még, hogy eltűntem… - Szem forgatva, kissé erőltetetten felnevetek. Semmi gond. Itt vannak a barátaid Camy. A pasik jönnek mennek, de ők most is itt vannak.
- Kislány ugye nem miattunk öltöztél így ki? – Csipkelődik Cory, de tudja mit, én nem fogok zavarba jönni.
- Ühm…nem, csak Max miatt – kacsintok Max felé, ő pedig zsebre tett kézzel mosolyra húzza a száját, kissé lesüti a szemét. Mindenki más nevet, és díjazza a poént. Tényleg csak én nem vettem észre, hogy kedvel? Atya ég… téma váltás…azonnal.
- Alex, nem tudjátok merre van?
- Nem tudott eljönni, valami halaszthatatlan dolga van. – Legyint egyet Sasha, Ronnie aggódva pillant felém.
- Mi a baj, nem elég neked Max? Már Alex is kell? – A hátam mögül, egy mély hangot hallok, de nem a kedves barátságos fajtát. Phil Lewis az. Cheryl egyik pincsije. Megfordulok, és szemébe nézek, ő csak dölyfösen méreget.
- Mi a francról beszélsz? – Csattanok fel, a barátaimmal viccelődünk, hiszen tudják jól, én egyikről sem tehetek, senkit nem kértem, senkit nem bíztattam, hogy így érezzen. De ezek elintézik, hogy én legyek a szemét ribanc.
- Hát a pasikról, akiket magadba bolondítasz. Mindegyik szenved egy kicsit, de nem választasz senkit. Élvezed ugye? Alexel már lefeküdtél? – vigyorogva sorolja a dolgait, mire én egyre pocsékabbul érzem magam. Hogy képzeli? Már éppen egy pofont kevernék le neki, amikor valaki megfogja hátulról a vállam, és magához szorít.
- Ha nem tetszik, hogy te nem vagy az esete, talán nem így kéne bosszút állni, panasszal Chery felé vonulj, ő szívesen ugráltat továbbra is. – Max mély és fenyegető hangjától, Philip tesz egy lépést hátra, így nekiütközve Davidnek. Ijedten hátra néz, Davidet meglátva kicsit összébb húzódik.
- Elnézést Cameron, a barátom sem tudja mi ütött belé. Szerintem, beütötte a fejét. Azonnal bocsánatot kér. – David erősen rámarkol Phil vállára, mire ő felszisszen.
- Bocs… - Dobja elém kelletlenül a szót, majd olyan gyorsan eltűnik Daviddel, hogy reagálni sem marad időm. Szép…
Az este többi része zavartalanul telt. Táncoltam mindhárom fiúval, és a lányokkal is. Még Thomas Leroyal is sikerült, a fiúk csapattársával. Sokat nevettünk, de mostanra, már kifulladva ülünk a táncparkett szélén.
- Profi táncos akartam lenni, de azt hiszem ezt most már kétszer is átgondolom. – Panaszkodom lihegve, a lányok pedig egyetértően bólogatnak. A fiúk már fél órája feladva összerogytak a sarokban. Sportemberek mi?
- Elmegyek vízért csajok, mindjárt jövök. – Felpattanok és az életmentő folyadék felé veszem az irányt. A pultnál két pohárral egyből iszom, mikor a harmadikat tölteném, egy kéz nyugszik meg a vállamon, mire én ijedtemben majdnem elejtem a poharat. Azonnal megpördülök, és a tökéletes állarcos herceggel találom szembe magam. Most ingben van.
- Szabad egy táncra, hölgyem? – A kezemért nyúl és egy apró csókot ad a kézfejemre. Remegve nézek a szemébe, aprót bólintok, mire ő mosolyogva húz magához. Átkarolva a derekamat a többi táncoló pár közé visz, majd közel simul hozzám, egyik kezemet a vállára teszem, ő a derekamon tartja azt. Másik kezünket egymáséba fonjuk, a zene ritmusára lépünk mindketten.
Nem tudom mennyit táncolunk, de amint közel húzott magához megszűnt minden. Hát tényleg létezik ilyesmi. Szó nélkül, egymás testét követve megértettük egymást, s egy idő után mellkasára hajtott fejel, folytattam a táncot. Csendben ringtunk tovább.
- Tényleg jól táncolsz… - Töri meg a csendet Aaron. Kissé elpirulok, de ezt neki nem szabad látnia. Így figyelmen kívül hagyva az ő kérdését, én is felteszek egyet.
- Mi lesz ha rájönnek te vagy a maszk alatt?
- Nem fognak.
- És ha igen? Az állásodba is kerülhet…
- Cam, kifogásokat keresel… - Elhúzódom tőle, abbahagyva a táncot. Felnézek rá és az illatától kicsit bódultan szólalok meg.
- Abba kell hagynunk. Ez nem jó így. Hiába minden, még ha a szüleim meg is értenék, az igazgató nem lenne ennyire megértő.
- Ezért volt a színjáték is? – bólintok, mire ő elmosolyodik. Végigsimít az arcomon, majd maga mellé ejti kezét.
- Biztos ezt akarod Cam?
- Igen, távolról kell, hogy szeresselek. – Mosolygok rá mire ő, szem forgatva újra közelebb húzódik.
- Mint valami dilis hódoló…hm jól hangzik. – Felnevetünk, egy darabig csak nevetünk egymást nézve. Majd mikor mindketten rádöbbenünk a helyzet igazi súlyára, mindketten újra csöndbe burkolózunk. Aaron letöröl egy könnycseppet az arcomról, majd átfogva a derekamat hozzám hajol és hosszasan megcsókol. Így kell lennie. Ez egyikünket sem vezeti jóhoz. A saját életünket kell, hogy éljük. Még ha meg is találtam a hercegem a fehér lovon, ideje felébredni a meséből.

Elhúzódom, és kerülöm Aaron tekintetét, elnézek a válla felett és látom, hogy Sasha, szomorúan néz felénk, két pohárral a kezében. Ne aggódj Sasha, én is szomorú vagyok.
- Légy jó, szerelmem, hétfőtől az igazi tanárod leszek. – Szomorúan elmosolyodik, és tesz hátra felé két lépést.
- Viszlát, hercegem. – suttogom el a szavakat, mire ő az épület kijárata felé sétál, otthagyva engem. Remeg a lábam, de nem kezdek el zokogni, csak szépen lassan csöndben folynak a könnyeim. Az elhomályosult látásom miatt, már csak annyit látok, hogy Sasha siet felém, és érzem, hogy átölel, mielőtt összeesnék.