04. Idő

04. Idő

Egész órán magam elé bámulok. Nem néztem fel, nem néztem rá. Nem bírtam. A tudat, hogy a tanárom péntek este ilyen szinten lázba hozott szörnyű. Nem, nem is ez. Az, hogy az egyetlen ember, aki elérte nálam, hogy így érezzek, az a tanárom.

Igyekszem nem megmozdulni, és túl sokszor levegőt venni. Így óra végéig ez köti le a figyelmemet.
Mikor az egész osztály pakolni kezd, én is villámgyorsan a táskámba dobok mindent és próbálok minél előbb kijutni.
Ezt nem hiszem el. Cameron csúnyán átvertek. Ha tudta, hogy a tanárom miért csókolt meg?
Hátra tekintek a vállam fölött és látom, hogy még mindig engem néz. Találkozik a tekintetünk, és azonnal reagál a szervezetem. Megfeszülök, érzem, hevesebben ver a szívem, és az egész testemet melegség járja át. Meglepődöm heves reakciómon, azonnal el is kapom a fejem, és szabályosan futok a következő teremig.
Egész nap úgy járkálok óráról órára, mint egy zombi, ha megkérdezik milyen óráim voltak ma csak az irodalmat tudnám említeni. Azt sem tudom, hogyan kerültem az ebédlőbe. Fogalmam sincs mikor és, hogyan ültem le az asztalunkhoz. Az egész fejemet kérdések és meg nem értett dolgok járják át, persze mind Aaron miatt.
- Olyan édes Mr Hyde. - Fölkapom a fejem. Sasha hangja térít magamhoz. Eddig az asztalt bámultam és nem vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül.
Már az asztalnál ül Ronnie, Sasha, de még Sasha pasija is Cory Slane és az ő helyes haverja Max Clarke.
- Kicsim, ugye nem kell féltékenynek lennem? - Karolja át Sasha derekát Cory, miközben összenevet Maxel.
- Ki az a Mr. Hyde? - Ül le velem szemben Alex, és persze én a meglepetéstől reagálni sem tudok Mr. Hyde említésére.
- Ha bent lettél volna irodalmon, akkor tudnád - Sasha kinyújtja rá nyelvét, válasz helyett.
Alex rám néz, elmosolyodik, de a szemében egy csepp vidámságot sem látok.
- Bocs, dolgom volt.
Ez hiányzott még mára. Alex és én mindig közel álltunk egymáshoz, mint a legjobb barátok. Vagy akár mint két testvér. Ennek a felhőtlen kapcsolatnak akkor lett vége, mikor múlt héten egyik este a szobámban megcsókolt, én pedig ellöktem magamtól. Értem, hogy rosszul esik neki, de rám senki ne erőltessen semmit.
Felkapom a tálcám és elköszönök, mire Ronnie és Sasha kérdőn összenéz. Mielőtt még bármit mondanának, eliszkolok. Megint. Mint ahogy ma egész nap tettem.
A szekrényemhez megyek, átpakolok. Gondoltam, hogy nem úszom meg, de mikor Ronnie megáll, a szekrényem mellett mégis úgy csinálok, mintha a szekrényem tartalma nagyon lefoglalna.
- Camy...mi van veled? Ha Alex az oka akkor...
- Nem, nem Alex! - vágok bele a szavába kicsit indulatosabban, mint kéne.
- Tudom, hogy szereted, még ha nem is úgy, ahogy ő téged...De ezért nem lehetsz hibás! Alex hülye.
- Nem, én vagyok a hülye, hogy nem vagyok képes olyan embert szeretni, aki hozzám való.- Fáj, hogy a tanáromba estem bele? Talán.
- Ne butáskodj, ott van az a cuki pasi, akiről meséltél reggel. Azt mondtad szereted.
Nagyot nyelek. Azt hittem, hogy szeretem, de most jelenleg undorodom magamtól.
- Róla ne beszéljünk, kérlek.
- Camy, mégis mi a baj? Irodalom óta egész furcsa vagy...
-Én csak...csak rosszul keltem, nyűgös vagyok. - Becsapom a szekrényem ajtaját, és Ronnie szemébe nézek. - Minden oké...Tényleg.
- Nézd, Alex is majd megbékél idővel, nem haragudhat rád, ha igazán szeret.
Hm. Idővel. Hát persze.
Mosolyt erőltetek magamra, és bólintok. Úgy látszik elégedett ezzel, ezért megölel és visszasiet a többiekhez.
Én azonnal a könyvtár felé vetem az irányt. Nem túl sokan járnak oda. Főleg nem órák alatt. 
Ezért a nap hátralevő részében a könyvtár hátsó eldugott részében olvasgatok, és próbálom elfelejteni az egész napot. Hála az égnek, az ebédlős eset után senki sem keres. Mire a könyvem utolsó fejezetéhez érek, bőven van annyi idő, hogy a diákok már mind hazamentek. Úgy számolom, csak én maradtam már.
Ezért lepődök, meg amikor lépteket hallok az utolsó könyvsor mögül. Leteszem a könyvem, és fölállok megnézni ki lehet az. Ahogy a sor végéhez érek, kilesek a polcok mögül, és a szívem majd kiugrik a helyéről, mikor valaki erősen megfog, és a könyvsornak lök.
Aaron.
A testem két oldalán a keze, egészen közel simul, ajkai megint csak pár centire van az enyémtől és én megint azt akarom, hogy megcsókoljon. Megint.
Egymás szemébe nézünk, várjuk a másik reakcióját, és egyikünk se tudja mennyi perc telik el így csöndben.
Talán éppen rászánja magát, hogy megcsókoljon, mikor ellököm magamtól.
- Ne játsszon velem, tanár úr. - Hangom gúnyos csengésétől még magam is meglepődöm. Meg is bánom mikor látom, hogy Aaron arca eltorzul. Fáj neki amit mondtam, tudom.
- Cam...én sem tudtam, hogy...
- Hogy a tanárom leszel az elkövetkezendő években? Hogy te végül is a diákoddal kerültél intim helyzetbe egy jól sikerült péntek estén? Vagy, hogy a diákodat sikeresen magadba bolondítottad?
- Egészen reggelig nem tudtam, hogy te is az osztályomba leszel. Akkor kaptam egy névsort, és jelezték, hogy a listán lévő embereknek leszek az osztályfőnöke. Cameron Russel. Én nem is tudom, mit mondjak.
- Az osztályfőnököm is te vagy? Remek!
- Nézd, tudnod kell, hogy sosem találkoztam még ilyen lánnyal, mint te. És nem tudom mit tettem, hogy a diákom lettél, de nem használtalak ki. Másra sem gondolok péntek óta csak rád.
Könnyek gyűlnek a szemembe, ez még rosszabb mintha nem is szeretne. Tudni, hogy így érez, de ha velem lenne, az egyenlő lenne a katasztrófával. 

- De, én a diák vagyok te pedig a tanár, és ennek így is kell maradnia. Idővel elfelejtjük a dolgot...
Bólint, de az, hogy derekam köré fonja karját, magához húz és hosszasan megcsókol, mindennek ellent mond.
Rajtunk az idő nem fog segíteni. Mert az idő csak azokon segít, akik felejteni akarnak. Mi pedig nem fogunk.