13. Egyszer mindenki megtudja
Ahogy
kilépek bátyámmal az ajtón, Max vár rám. Őszintén elmosolyodom, hiszen a hideg
ellenére is csodás reggelem van. Várakozón Evanre nézek, könnyed reakciója még
engem is meglep. Megrázza a fejét, bujkáló mosollyal az arcán int egyet Max
felé, majd zsebre vágott kézzel lelép. Hát ez van. De úgy gondolom, ha Max
innentől kezdve minden nap így vár rám, boldog ember leszek. Újra Max felé pillantok, és magamban szépen megállapítom, hogy nagyon édes,
ahogy ott áll. Úgy hiszem, megelégelte a várakozást, hiszen kitárja karjait, s amint odalépek
hozzá, gyengéden magához ölel és megcsókol. Talán rosszul kéne éreznem magam,
de nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a depresszió.
Világéletemben azzal kellet szembesüljek, hogy a szüleink szó nélkül leléptek, bármilyen üzletről vagy összejövetelről volt szó. Az ilyenek mindig fontosabb szerepet töltöttek be az életükben. A miénkben pedig lassan nagyobb számban szerepelt a nélkülük eltelt idő, mint a velük eltöltött. A bátyámmal csak egymásra számíthattunk, és pont így lett szoros a kapcsolatunk. Sosem kellett csalódnom benne. Idővel bele nyugodtam a helyzetünkbe, azzal bíztattam magam, hogy lehetne rosszabb, fölösleges azon bánkódni, ami sosem változik. De tavaly újra betelt a pohár. Megint hosszú viták, és kényszerek töltötték be a családi életünket. Ezúttal nem voltam érintett. A bátyám, az egyetem elvégzése után, nem volt hajlandó öltönyt húzni, itt hagyni engem, és bejárni a világot a szüleimmel, hogy jó pofizzon, és a műmosolyával, no meg az üres ígéreteivel megnyerje az ügyfeleket. Azóta ő a szüleim szemében értéktelen. A lázadó fiú, aki inkább választja a zenét. Az ő gyerekük, még is letagadják, amikor csak tudják elkerülik, és nem mutatkoznak vele nyilvános helyen. Engem még nem érnek az atrocitások. Egyelőre én vagyok a jó kislány a családban, akit szívesen mutogatnak az embereknek, a jeles tanuló, aki 2 éves kora óta művészeti oktatás keretei közt, balett, társastánc, és egyéb formációk, lelkes, példamutató diákja, és elsajátítója.
Eredmény. Bár kissé lelki nyomi lettem, nem fogok bűntudatot érezni, ha olyan párom lehet, akinek én vagyok az első, aki mellett nem kell bujkálnom, vagy szégyellnem magam. Aaron mellett ezt talán nem mindig kaptam volna meg. Jobb is, hogy nem kell gyorsan felnőnöm hozzá, titokban élnem vele a kapcsolatom, vagy idő előtt lemondanom az életemről, hogy szülhessek neki.
- Mehetünk? - Max felém nyújtja a kezét, mire én egy pillanatra lefagyok, a gondolataim pillanatok alatt Aaron babáinak a megszülésétől, visszakapcsolnak a jelenbe, és az egészséges karomat odanyújtva összefonom ujjainkat.
- Persze menjünk, általában úgy is csak az óra közben szokott eszembe jutni, ha valamit elfelejtettem elrakni. - Hirtelen rám tört idegességtől, szinte hadarva adok választ. De ő csak felnevet, én pedig picit megnyugszom derült arcát látva. Ahogy, egymáshoz igazítjuk lépteinket, akaratlanul is a kettőnk közt összekulcsolt kezünkre lesek. Azt hiszem, ez tényleg rendben van így.
- Nem kényelmetlen, vagy furcsa ez az egész neked?
- Ne értsd félre kérlek. Jó így, csak még kicsit… tényleg szokatlan… de határozottan jó érzés.- Kijelentésemet, egy bíztató könnyed csókkal támasztom alá.
Fogalmam sincs, éppen melyikünket akartam meggyőzni, de sikerült.
Világéletemben azzal kellet szembesüljek, hogy a szüleink szó nélkül leléptek, bármilyen üzletről vagy összejövetelről volt szó. Az ilyenek mindig fontosabb szerepet töltöttek be az életükben. A miénkben pedig lassan nagyobb számban szerepelt a nélkülük eltelt idő, mint a velük eltöltött. A bátyámmal csak egymásra számíthattunk, és pont így lett szoros a kapcsolatunk. Sosem kellett csalódnom benne. Idővel bele nyugodtam a helyzetünkbe, azzal bíztattam magam, hogy lehetne rosszabb, fölösleges azon bánkódni, ami sosem változik. De tavaly újra betelt a pohár. Megint hosszú viták, és kényszerek töltötték be a családi életünket. Ezúttal nem voltam érintett. A bátyám, az egyetem elvégzése után, nem volt hajlandó öltönyt húzni, itt hagyni engem, és bejárni a világot a szüleimmel, hogy jó pofizzon, és a műmosolyával, no meg az üres ígéreteivel megnyerje az ügyfeleket. Azóta ő a szüleim szemében értéktelen. A lázadó fiú, aki inkább választja a zenét. Az ő gyerekük, még is letagadják, amikor csak tudják elkerülik, és nem mutatkoznak vele nyilvános helyen. Engem még nem érnek az atrocitások. Egyelőre én vagyok a jó kislány a családban, akit szívesen mutogatnak az embereknek, a jeles tanuló, aki 2 éves kora óta művészeti oktatás keretei közt, balett, társastánc, és egyéb formációk, lelkes, példamutató diákja, és elsajátítója.
Eredmény. Bár kissé lelki nyomi lettem, nem fogok bűntudatot érezni, ha olyan párom lehet, akinek én vagyok az első, aki mellett nem kell bujkálnom, vagy szégyellnem magam. Aaron mellett ezt talán nem mindig kaptam volna meg. Jobb is, hogy nem kell gyorsan felnőnöm hozzá, titokban élnem vele a kapcsolatom, vagy idő előtt lemondanom az életemről, hogy szülhessek neki.
- Mehetünk? - Max felém nyújtja a kezét, mire én egy pillanatra lefagyok, a gondolataim pillanatok alatt Aaron babáinak a megszülésétől, visszakapcsolnak a jelenbe, és az egészséges karomat odanyújtva összefonom ujjainkat.
- Persze menjünk, általában úgy is csak az óra közben szokott eszembe jutni, ha valamit elfelejtettem elrakni. - Hirtelen rám tört idegességtől, szinte hadarva adok választ. De ő csak felnevet, én pedig picit megnyugszom derült arcát látva. Ahogy, egymáshoz igazítjuk lépteinket, akaratlanul is a kettőnk közt összekulcsolt kezünkre lesek. Azt hiszem, ez tényleg rendben van így.
- Nem kényelmetlen, vagy furcsa ez az egész neked?
- Ne értsd félre kérlek. Jó így, csak még kicsit… tényleg szokatlan… de határozottan jó érzés.- Kijelentésemet, egy bíztató könnyed csókkal támasztom alá.
Fogalmam sincs, éppen melyikünket akartam meggyőzni, de sikerült.
A suli parkolójához közeledünk, egyre tisztábban hallatszik az egészen népes, családias csoportunk, szokásos reggeli bandázása. Igaz, még nem teljes a csapat, azért elég zajos a társaság így is. Alapozásnak ott van Cory és Adam a nagydumások. Jó folytatásként, a két rajongó barátnőt Ronniet és Sashát említeném, akik minden poén hallatán felvisítanak, bár szabadban tűrhetőbb azért nagyon durva hangzásuk van zárt térben. A hegy csúcsa pedig Thomas, aki aránylag csendesen, mosolyog mindenkin, de ha egyszer elkapja a fonalat, túlszárnyalja az összes fiút. Hangosabb. Betegebb. Fárasztóbb. Mi ketten meg jövünk fűszernek. :)
Odalépünk a barátainkhoz, felfogják, hogy megérkeztünk, de különösebb észrevétel
nélkül folytatják ott, ahol az érkezésünk előtt tartottak. Egyedül Cory és Sasha arcán fedezek fel némi
reakciót, hiszen ők szemtanúi voltak, csodásan romantikus egymásra
találásunknak.
- Miért kell mindent utólag megtudnom? - Rökönyödik meg hirtelen Ronnie, és
ilyenkor komolyan elgondolkozom, honnan a csapatunknak ez a hihetetlenül gyors
reakciója a dolgokkal szemben. - Miért nem hívtál fel?
- Ó, jaj Ronnie, miből jöttél rá? Mi buktatott le? Az hogy együtt jöttünk,
vagy, hogy egymás kezét fogtuk? - Színpadiasan a szám elé teszem a kezem, és
ámuldozva meresztem rá a szemem.
- Menj a fenébe. - Fonja össze sértődötten karjait a mellkasa előtt. Na ezt a
beszélgetést sem lehet komolyan venni. Óvodás szint tudom. De néha jól esik.
- Tudod mit, így az állás egy-egy. - A fiúk értetlenül néznek minket mi meg
Ronnieval kezet rázunk, megspékelve a bolondozásunkat. Nevetek magunkon, de ahogy
fél szemmel Sashára pillantok, le is fagy a mosoly az arcomról. Ez így nem teljesen
igaz. Nem 1-1. Itt az állás 1-2 az én javamra. A tanár úrral a dolgot valahogy
nem sikerült említenem.
De már minek ugye?
- Emberek, esküszöm Alex felszedett valami csajt, többet lóg, mint én, holott ő
kiváló tanuló. - Tom egész ügyesen terelte a témát tudta nélkül segítve nekem,
ezért hálából, gyorsan reagálok.
- Volt…Ezt a félévet borzasztóan kezdte…
- Tényleg Camy, mit tudsz róla, becsajozott? - Adam kedves, hogy aggódik, de
erre én sem tudhatom a választ, jobb híján megvonom a vállam. Eléggé nehéz
lehet bármit megosztania velem, hiába vagyok a legjobb barátja.
Visszautasítottam, és ha meglát majd Max oldalán, csak remélem, hogy nem üti ki
az iskola falát.
- Az elveszett bárány most írt. - informál minket Cory a telefonját bújva. -
Reménytelen. Nem csajozik, csak elaludt. Második órára jön.
- Véletlenül elalszik Mr. Hyde tesi órája előtt… - Célozgat Ronnie, az
osztályban elterjedt bennfentes poénunkra. Szegény nem túl sűrűn látta még az
osztályfőnökünk óráit.
- Véletlenül. - Erősíti meg Tom, lassú bólintásba kezdve, miközben a többiekkel
összenéz, én meg magányosan forgatom a szemem. De komolyan, mintha mindenkinek
elment volna az esze.
- Na jó emberek, én nem veszek részt a legjobb barátom kibeszélésében, meg
amúgy is dupla idő míg a sérülés miatt átöltözöm…
- Menjek veled? - Néz rám aggódva Max, mikor elengedem a kezét, de én nemet
intve elindulok az öltözők felé.
Jó reggelt! - Köszönök, a szinte üres tornaterembe
lépve, hangom élesen ütközik vissza a falakról. Az egyetlen ember aki bent
tartózkodik rajtam kívül, az mindenki kedvenc tanára, drága osztályfőnökünk
Aaron Hyde. Mielőtt beléptem volna a papírjait bújta, vagy talán a naplónkat,
mindenesetre nagyon koncentrált, de most kénytelen tudomást venni rólam. Mögém
tekint, megbizonyosodva róla, hogy egyedül jöttem e, s mikor elég biztos már a
dolgában, egy kisebb mosoly kíséretében a szemembe néz.
- Miért, talán mellettem keltél?
Zavartan megrázom a fejem. Ez mégis milyen kérdés?
- Akkor mégis, hogy lehetne jó a reggelem?
Na jó Cameron, a következő lehetőségeid vannak. Sikítva kiszaladsz a teremből,
a falba vered a fejed, hátha elfelejted, vagy úgy csinálsz mintha ezt meg sem
hallottad volna.
Nyilván az utóbbi.
Komótosan odasétálok hozzá, és szorosan mellé ülök, érdeklődve végigmér,
miközben arrébb teszi az öléből a papírokat.
- Képzeld ma reggel egy pillanatra elgondolkoztam azon, milyen szép gyerekeink
lettek volna. - Már mikor belekezdtem a mondatba megbántam. Legjobb védekezés a
támadás alapon, úgy gondoltam most én hozom zavarba őt. De ezt nem egészen
gondoltam át. Késő!
Próbálom állni a tekintetét, hiszen annyi siker élményt magaménak tudhatok,
hogy előbbi mosolya lefagyott arcáról, és még a lélegzete is elakadt egy
pillanatra. Figyelem, ahogy elfordítja tekintetét rólam, és nagy levegőt vesz.
Magamban természetesen győzelmi táncot járok, mert sikerült zavarba hoznom egy
félistent, egészen addig, míg a félisten a térdemre nem helyezi meleg kezét és
közelebb nem hajol.
- Tudod, van néhány dolog, amit meg kéne csinálnom veled, de szerintem elég
idős vagy hozzá. Mármint talán te is tudod mostanra, hogy bizony nem a gólya
hozza a babát.
Azonnal megpróbálok elhúzódni tőle, mert ez így már nekem nem vicces, inkább
olyan dolgokat kelt bennem, amiket nem kéne éreznem vele kapcsolatban. De ő
ahelyett, hogy engedne, erősebben fog, feljebb csúsztatva a kezét.
- Én szívesen csinálok veled egyet, de nem hiszem, hogy elsőre sikerülne, az is
előfordulhat, hogy sokszor, nagyon sokszor meg kell ismételnünk.
- A múlt időn volt a hangsúly… - Elutasítóan ellököm a kezét, de a hangom
remeg.
- Én meg azt mondtam, hogy bármikor szívesen próbálkozok veled. - Ahogy rá
nézek az ellenállhatatlan vigyor ül a képén, de amikor a tekintetét kezdem el
kerülni, és lenézek az ölembe ejtett kezemre, meglátom a gipszemre firkantott
mondatot. Örökké szeretlek.
- Cameron? - Cory mély hangja tölti meg a termet. Ijedtemben felpattanok, és
Cory felé indulok.
- Khm… a többiek? Mindjárt kezdődik az óra…
- Még mindig Alex a téma. Mindjárt jönnek… - Bár válaszol, folyamatosan váltogatja
tekintetét köztem és a tanárunk közt. - Minden rendben?
Magamra erőltetek egy kis mosolyt. - Hát persze.
Cory megmentett a kínos beszélgetéstől Aaronnal, a Coryval való beszélgetéstől
a többiek jókedve. Hangos nevetés kíséretében szállingóznak, rögtön felénk
indulnak.
- Jaj, de jót röhögtem. - Áll meg mellettem Sasha, a szemét törölgetve.
- Mindenki itt van? - Csapja össze a kezét Aaron, mindenki felé fordítja a
tekintetét.
- Nos ami azt illeti Robert,Cheryl, és Alex nincs itt… - Jelentett Tish,
körülnézve az osztályon.
- Szomorú, hogy Hansonnel még sem leszünk haverok… - Poénkodott Aaron, az
osztály így is jó kedvében volt. - Nos álljatok össze párokba!
A számat harapdálva néztem, ahogy mindenki megkeresi a párját, vagy ideiglenes
párt keres magának, én pedig egyedül álltam továbbra is.
- Szomorú Cameron, hogy egyik pasid sem áll most melletted… Se a talonba
tartott legjobb barátod Alex.. se a királyod, és még Max sem! Talán visszaüt a
kicsapongásod? - Blair, idegesítő nyávogása, bármennyire is szégyen, szíven
ütött.
- Pofa be idióta, ha azt akarod, hogy téged meg én képeljelek fel! - Ordított
oda Ronnie, mire mindenki elkomorodva várta a kezdődő balhét.
- Hagyjad Ronnie, csak feltűnési viszketegsége lett Cheryl mellett, elfelejti,
hogy valaha még normálisan beszélt az emberekkel.
- Igazán szívszorító kicsi Camy amit mondasz, de ha ribancként viselkedsz, ne
csodálkozz semmin! Tanár úr inkább legyen kegyes vele, és rakja mellé párnak
Maxont, hogy ne sírjon!
- Miért is kéne Maxont Cameron mellé állítanom?
- Mert két szerelmes pár, olyan összehangoltan dolgoznak együtt. - Blair nem
adja fel, csak-csak mondja a magáét.
- Szerintem erre nincs szükség. - Motyogom, de még így is tisztán hallani a
kínos csönd beállta miatt.
Aaron ciccent egyet, és a fejét rázva fejezi ki helytelenítő gondolatait. -
Alex barátunk dobva lett? - Poénra vette, mi a fene? Blair könyörgöm, tudd, hol
a határ.
- Nem tanár úr! Camy és Max együtt vannak tényleg! Viccből nem csókolok senkit,
és nem fekszek le senkivel.
Aaron mosolya egy pillanat alatt lehervad. Szinte látni, ahogy felette
megjelennek a sötét kis felhőcskék, teljesen elborul az arca. Azon kapom magam,
hogy levegőt sem veszek. Miért az egész osztály előtt dörgöli bele más a
képébe, hogy van valakim?
A fejemhez kapok, félig azért mert hirtelen bele hasított a fájdalom, félig,
hogy takarjam az arcom, és ne kelljen, Aaron szemébe nézzek. Csak jussunk ki és
megölöm Blairt…
- Khm… azt hiszem bevárjuk Alex barátunkat, mert ez a párcsere dolog csak
vitához vezetne. Addig is további szép napot mindenkinek… elmehettek. Cameron
marad! - Felkapom a fejem, Aaron mély és magabiztosnak tűnő hangjára. Bár
magabiztosnak tűnik, én hallom benne azt az enyhe remegést, amitől még inkább
bűntudatot érzek. Őt nézem, ezért pontosan látom, ahogy szeme éppen az enyémre
talál. Néma tekintetében, érzem a csalódottságot, ezért mielőtt könnycsatornáim
nekilátnának a napi termelésnek, elkapom a fejem, és teszek egy lépést hátra.
Azzal a lépéssel egyenesen egy mellkasnak ütközök, és az érzelmeim
zűrzavarában, előbb pördülök meg és kérek bocsánatot, mielőtt felfognám, hogy
Max az.
- Jól vagy drágám? - A terem a kínos szóváltás után, még ha nem is vettem
észre, de azonnal kiürült, ezért bármennyire imádkozom, nincs olyan szerencsém,
hogy pont Aaron, a terem egyik feléből ne hallja a szóváltást, vagy akár Max
becézgetését.
- Persze… Csak Blair, látod Cheryl nélkül is hozza a formáját…
- Ne is törődj vele. - Félszeg mosolyt villant rám, miközben végigsimít az
arcomon, én meg szinte automatikusan húzódok el, pedig tudom, hogy fáj Maxnek.
- Maxon Clarke! Amikor azt mondtam elmehettek, úgy értettem, haladéktalanul
húzzátok el a csíkot! Mire vársz?
Én mondhatni számítottam Aaron viselkedésére Maxel szemben, de ő aligha.
Döbbenten, húzódik el tőlem, és Aaronra bámulva, szerintem éppen azt kérdezi magától,
ki az ott, és mit tett a jó fej ofőnkel. De természetesen ő nem Alex és
tisztelettudóan felfogja, hogy most mennie kell.
Amint Max elhagyja a termet, elindulok felé.
- Aaron…
- Heti két alkalom, tekintve, hogy te vagy a legeredményesebb táncos az évfolyamban,
elég lesz neked. Ez alatt bőven fel tudsz készülni a vizsgákra. Hozd magaddal a
párod is, mert félek, ha kettesben maradnánk, félreérthető lenne…
- Aaron!
Nyelek egyet, és bólintok, mivel a szavak nem hagyják el a számat. Azonnal
hátat fordítok és kirohanok. Néma csendben
öltözök át és a suli kijárata felé iramodok. Még az előző problémát próbáltam
feldolgozni, de már szembe is jött a következő.
- Maxon Clarke, komolyan??? - Alex megáll előttem, és csalódott arccal, rám
meredve, várja válaszom.
- Ez most nem alkalmas Alex… - A földet bámulom, csak arra vágyok, hogy
elhúzhassak innen.
- Van fogalmad róla, milyen, hogy telefonon tudom meg, hogy a legjobb barátom,
akit szeretek, egy haverommal romantikázik?
- Egyszer úgy is megtudtad volna Alex. Te is. Mindenki! Most pedig ha nem bánod…
megyek.
Elhaladok mellette, de ép kezemért nyúl és vissza tart.
- Cam… - Nem hagyom, hogy befejezze, kirántom a kezem, és hazáig meg sem állok.
